Viktor Orbán's speech at the Századvég Sovereignty Conference
Viktor Orbán · Prime Minister of Hungary
- Context
- Orbán spoke at the Századvég Sovereignty Conference in Budapest on November 13, 2023, marking the think tank's 30th anniversary and reflecting on its origins.
- Main themes
- Hungarian sovereignty, Századvég institute 30th anniversary, intellectual origins in 1980s Hungary, anti-communist dissent, generational identity, living under communism, founding of Századvég journal, political reform and regime change, gratitude to mentors
- Duration
- ~42 min
- Words
- 5,018
- Sentences
- 222
- Readability
- 56
- Grade
- 11.0
- Syntax
- 3.09
- Vocabulary
- 2.13
Translated from Hungarian
The broad sphere of national life a sentence belongs to. Every sentence has an Arena, so it is the denominator the other indices are read against.
Other222 sentences in 33 paragraphs
This used to happen without any prompting.
Good morning, esteemed Ladies and Gentlemen!
Thank you very much for inviting me here, among you, to this meeting that is more of a writer-reader encounter for me. I will, of course, talk about sovereignty as well, since I received an invitation to such a conference, but I would rather discuss what excites me more, which is the history of Századvég, since there are actually two reasons why I was invited here, among you. One is that sovereignty is indeed a constitutional category, and the Hungarian state is governed by the Hungarian government, of which I am also a member, so I have some connection to the issue of sovereignty. But there is another reason, which perhaps interests me more at the moment, and that is this thirty years. After all, you claim that Századvég is thirty years old today, and we are celebrating this. My clock works differently. I think Századvég is slowly approaching forty years old, and I would like to say a few words about that.
I will go back further in time than Gábor Fűrész did, because, of course, it may be that Századvég, as an institution, was born thirty years ago, but its conception can be traced back much further, to the mid-eighties. I tell the young people: that is when the great things began. After all, the predecessor of Századvég was the Századvég journal, and I was also able to be a part of that, along with a few ancient old men sitting here, as a sort of founding father. Once every thirty years, it might not hurt to talk about the period related to conception before birth. This is how it usually goes on birthdays; sooner or later, someone tells, most often the mother, how it was on the day when the person was born.
So, if you allow me, let’s start with where the institute's name comes from. There are those who do not quite understand what we wanted to say with this, and they only think that the regime change somehow falls at the end of the 20th century, that it happened around that time, and that it was actually a fitting name then and there. Of course, there are young people who are already tired of this and consider the name choice less fortunate. They are more in line with János Arany’s viewpoint: “Time drives quickly – it follows its proper path – If we get on, it picks us up, if we stay, it won’t wait.” And they feel that they have much less personal connection to this thing called Századvég, since in 2023, it is a completely silly name, it does not hold up at all. The cheekier ones even say that if they listen to us, they will have to wait another seventy years for such an institute name to make sense again. Perhaps we can accept this from the young people. It is important that they are right at least sometimes, and let them believe that new times are coming, which demand new tasks and new people, since that is how the situation stands. Perhaps we can accept from the critical voices that assume clumsiness in the name choice that indeed, we were quite amateurish at that time. We are in 1985, or rather 1984/85, and we were particularly amateurish when it came to communication issues. But perhaps we can say in hindsight that inexperience was not a fault, but rather, in modern economist language, we could say it was added value. If we had been experienced old foxes, we might not have even started the whole thing. So, the young people might actually be right, especially when it comes to themselves.
Esteemed Conference!
Why did we embark on this whole thing? We started this whole endeavor, to quote Havel: “because one cannot live in a lie.” This was the defining life experience of our generation. If you cannot say what you see, think, or feel, you will become ill from it. You will become ill, and then you will perish. We have always admired our parents for not perishing, but rather standing firm and enduring, somehow managing to live most of their lives in a lie, in a deceitful system. But our generation thought, thank you very much, we see that it can be done this way, but we would rather not continue it. We want something entirely different, which is why we did not pretend, and from time to time – especially in the evenings – we even said louder that we hated the communists, because after all, they are the ones forcing us into this life, and it is time to do something about it. And the only question was whether this feeling of life would find some appropriate form of expression beyond the usual friendly pub gatherings in university life, world-changing late-night conversations, and collecting the recognition of girls. Eternal gratitude to the older generation! I will mention names of those to whom we can be grateful, and I am personally grateful: Stumpf, that is, Professor István Stumpf, who is among us. Kéri, László Kéri, who may be surprising, but we owe him a lot. Tamás Fellegi, who may not be here, but was also an important teacher for us. Csaba Varga, that is, the legal philosopher. Or Miklós Csapody, who I do not even know where he is, if he is still around at all, who taught us the history of Transylvanian Hungarian literature back in the mid-eighties. From these older ones and the life feeling described here, the Bibó College was born. This was the little island of freedom, which we thought was not a bad first act. But we also thought it was not enough, since the ultimate goal is a free life, not just a free five years at university. We wanted the communists to fall, the Soviets to leave, and we thought that a journal would be just right as a second step after the college. Thus, the Századvég journal was created as a sort of second step, based on the idea that a free life begins with free speech, and free speech begins with free writing. Then, once we wrote it down, it would spread, and freedom would give birth to more freedom and more free people. This was the philosophy behind the establishment of Századvég.
There were two things that distinguished us from the other opposition movements that were forming at that time. One was that we were the most inexperienced, and closely related to this, the second was that we were the most radical. This is a virtue that Századvég has managed to carry on, as I can see from the previous survey. We did not want to hear about a long transition, consolidated reforms, or slow changes. I remember well when János Kis and the Beszélő circle published – I should know the exact year, we are after 1985 – that samizdat, that volume titled “Kádár Must Go.” I remember Kövér twirling his mustache and saying: “Kádár? The system must go!” So, the radicalism-difference can be quite well read from this little story in the case of the opposition movements of that time. Journal: let it have a title, let it have a name. Unfortunately, it got lost in the depths of Hungarian press history, but the first idea was not Századvég, but Váltóláz. We could be sitting at a Váltóláz conference now, but fortunately, that did not happen, even though it was a good idea, because it suited our mood and the mood of the time much more than the somewhat academic-sounding Századvég. The truth is that many of us were thinking around 1985 that the Russians would soon be forced to withdraw from here, the communists could be sent to the dustbin of history, and the short 20th century, of which Hungary was, you know, a loser several times, would come to an end. And that is why the idea of Váltóláz was pushed aside by Századvég, because something is coming to an end, and Századvég captures this whole mood much better than Váltóláz, because it is not simply about having a two-week Váltóláz, as it was in ’56, but rather a transformation is taking place that does not revert but closes one era and opens a new one. We were not prophets, of course; we could not know for sure that it would be this way, but we did see enough to recall our conversations at the time that the economic reserves of the socialist world had run out, resistance was alive in Poland, political movements were awakening in the peripheral states of the Soviet Union, and it was highly likely that the peripheral states located on the edge of the Soviet Union would break away. That the Soviet Union itself could not be held together was the real surprise, about which I would only say here, “Vivát, Gorbachev!”
Today we know that we were right in our assessment of the situation. There is an important lesson that young people may still use today, and it goes like this: it is worth being radical! It is worth it even if you cannot achieve radical goals, because you either achieve them, or if not, at least you have something to give up. This has always been my interpretation of the so-called goulash communism as well, that life was more bearable in Hungary in the seventies and eighties because the 1956 revolution was the most radical anti-communist movement, which may have failed, but from there, the communists who crushed the revolution had to think back about what could and could not be done in this country. Therefore, there is no exaggeration in saying that we owe it to the ’56ers that the seventies and eighties created the most livable conditions in Hungary in Central Europe.
Esteemed Ladies and Gentlemen!
Of course, we did not start editing the journal because we were professionals or because we were preparing for this career. In reality, we were amateurs. This is also evident; I brought you the first issue of Századvég, which is now only available in libraries, nowhere in antiquarian shops, perhaps in István Stumpf’s library. Here is the first cover of Századvég. No one remembers this. This is where everything started. Later, the format changed, but I show this to you as the most glaring example of amateurism. As you can see, there are photos here that contain the concept of János Gyurgyák, which we also shared, that what is needed now is not the enrichment of one or another faction, but the liberation and reclamation of Hungarian history, which is why here, westerners and nationalists, that is, Oszkár Jászi and Dezső Szabó, were the only ones who could peacefully coexist side by side on the cover of Századvég. But I do not want to talk about this now; that is another story, but about amateurism, the essence of which can be captured by the fact that poor Dezső Szabó appears here twice, in a younger and an older version, while someone is missing. Returning then: this clearly shows that the ambition was not actually to contribute to the history of Hungarian journals, but other considerations stood behind the editing of the journal.
We owe it to János Gyurgyák that even under such amateur conditions, we still managed to produce these issues, and if you read them, or if you reread them, you will see that they have withstood the test of time. János Gyurgyák was the true, sole professional editor among us. We owe it to him that we even got this far. He also noticed the mistake, and from then on, the second issue was published correctly. It is no coincidence that János later had his own publishing house; he was the one who was most inclined to such things from the very beginning. He remained true to his original profession, but I would also like to say a few words about the editorial board of the first issue.
Among us is István Stumpf, to whom we cannot be grateful enough. He was our responsible publisher. Courage is a beautiful thing, but someone has to take the heat for it. This is how it is in communist systems. This was István Stumpf, who took this on, who later became the chancellor minister in the first government that could be called a professional college government, and then he was also a constitutional judge, but all along, he remained our teacher, really. It is important to mention Tamás Fellegi as well, who may now be a businessman, but when we needed him, he also helped us and participated in one of our governments.
But the reason I am listing this entire roster now is to point out a difference between the current generation of political leaders and the old one, because here we still have László Kövér, the Speaker of the House, István Bóka, the mayor of Balatonfüred, who was then the president of the college council and thus was also part of the editorial board. So, we remained in politics. Nowadays, it is fashionable for politicians to pendulate between politics and business. This is fashionable in the West, and the Hungarian socialists do nothing else. In contrast, we, who were part of the editorial board, belong to the old school, along with the listed mayor and speaker, who decided that if we ventured into politics, which is nothing but public service, then this is a career, a vocation, and we will stay, there is no jumping around, that one day we are billionaires, one day we are businessmen, then we are politicians, and then we do not even know exactly what we are, only what matters is that we remain in power. We did not like this approach, nor do we like it in the current European political culture. We like Jacques Chirac, we like Helmut Kohl, Aznar – perhaps a bit of a man of the transitional era – we have always liked and respected those people who, according to the old school, took on public service, considered it a life vocation, and remained in this field regardless of their salary, whether they suffered defeat or won.
And there is one more name we need to talk about, because without it, nothing can be understood, and that is the name of George Soros. It is important in every ceremony that the name of the devil is mentioned. This is also necessary at a right-wing conference. For a time, we were grinding in the same mill with him, the reason being that George Soros, like us, did not want the communists to dominate Hungary. And there was a meeting of intentions in this, which is why he has always supported anti-communist initiatives in Hungary since the mid-1980s. How this was possible in the communist system, let’s not unravel that now; we can discuss it at a conference about Miklós Vásárhelyi someday. What matters here is that even in the mid-1980s, he supported anti-communist initiatives, including our modest attempts. It was not clear at that time that he wanted to dominate Central Europe instead of the communists and the Soviets. We could not have known that then. Today, we are further along; he no longer hides his plans, we know the Soros plan, he has crashed the British pound, he floods Europe with migrants, he openly declares that national borders must be abolished, meaning that European countries must be stripped of our sovereignty. This is also an instructive story from the end of the 20th century and the beginning of the 21st century.
Ladies and Gentlemen! Dear Friends!
This is how things began. At that time, we were still a dozen in the team, but that did not bother anyone. It was not important how many of us there were. What mattered was what we wanted to say, not how many we were. István Stumpf wrote a great essay for the first issue, as he put it there: “What we want, and what is possible.” Because back then, not everything was possible. In 1985, the communists were still bustling around here. Founding such a journal was radicalism itself. The launch of Századvég was a radical declaration that there is a generation here that believes not only in the need for change but that radical changes will indeed happen. This is also what Századvég is about. We thought we should help those who want to change, we should tell and write down what happened in ’56, we should write down the truths that cannot be found elsewhere. A significant moment in the history of Századvég was when we published the Molotov-Ribbentrop Pact, from which it became clear that 45 years earlier, the communists and the Nazis had already agreed on how to divide Eastern and Central Europe over our heads for the greater glory of sovereignty. If we had not approached things this way back then, we would not be standing here today; there would be no Századvég, nor would there be Fidesz, and most importantly: there would be no sovereign Hungary either. We were right, we set good goals, and as the name suggests: the end of the century indeed came sooner than Századvég. The gag worked, ladies and gentlemen!
Thus, we reached 1993, which you think was when history began. But that is just the date of birth, not the date of conception. In 1993, we were still young, but we were no longer as amateurish as we had been ten years earlier. It was clear to everyone, at least to those who were involved, that Fidesz exists and will continue to exist. We thought that this 22-member faction, which was given to us in the first parliamentary elections, was a nice thing, but we felt that soon we would have more serious tasks, and we also felt that great things awaited us, which would certainly require intellectual support. Confidence is a beautiful thing, I tell the current young people, bring me the lion, of course, that is also very good, but I already belong to those who know that I am not young enough to have all the answers. If a person realizes this in their youth, they can go further. We already realized in our youth that youth alone does not provide valid answers to all questions, so we would need support, and we began to organize this backup. We were no longer in the dormitory club room, just discussing among ourselves and deciding together what should happen; we needed a broader and deeper knowledge, as we were preparing to gain a parliamentary majority. Moreover, we were also facing serious intellectual challenges at that time. I am talking about 1993/94, when the communists returned, and like the Bourbons: they learned nothing and forgot nothing, they escaped from the political quarantine where we had kept them locked up until then. They were sitting next to us at the edge of the parliamentary horseshoe, poor things were squeezed in there, symbolizing that there is a cordon sanitaire, and a decent person who enters politics because of anti-communism will not collaborate with representatives of successor parties, regardless of their personal abilities or lack thereof. The real twist in the whole story, which made our situation even more intellectually difficult, was that the liberal freedom party opened the door through which the former communists could come out from behind the cordon. This does not shock anyone here today, I see, which is probably because in the West this has now become a common thing; everyone knows that in Western Europe it is natural for liberals to be the new communists. However, this caused quite a stir here in 1993/94, it caused a moral shock, it shook the entire Hungarian political system, because at that time, decent people at least found such things strange. So we had to pull up our pants. We are in 1993/94, on the other side, what belonged together had merged, and we had to strengthen ourselves. We needed an intellectual workshop, we needed a civic research center to support us so that we could continue everything we had started in 1985 with the same people against whom we had founded the journal in 1985. This is how the Századvég Knowledge Center was created thirty years ago. This is what we could tell our children on their birthday as parents, mom and dad: this is how it happened, my dears, on that day, this is how the pains came, and this is how we took your mother to the hospital, who then gave birth to you.
Ladies and Gentlemen!
There is one more thing I need to talk about, since we are discussing a sovereignty conference. In 2002, we gained important knowledge. After the lost election, we had to realize that this fight we are waging cannot be won this way. After losing the elections, one thinks a lot about why they lost the election, one must find out where the mistake was, how deeply the dog is buried. And we had to realize that our fundamental mistake was, but this takes us back to 1990, we thought that if we live in a democracy, then from then on, nothing could threaten us. We thought that national sovereignty was ours, and that everyone would serve it at home and respect it from abroad. But in life, things often work differently than one learns, reads, or thinks. And we had to learn after 2002: that Hungary remains sovereign is solely in our interest, the interest of us Hungarians. It is in no one else's interest. The world surrounding us has no interest in Hungary remaining a sovereign country, and the people in the surrounding world, even if they are Hungarians, have no interest in Hungary remaining sovereign; they are better off if we partially or completely lose our sovereignty. So we had to reckon with this in 2002, and we must live our lives today knowing that there are, and will always be, forces—let's boldly call them dark forces, since someone here mentioned Star Wars—who will continuously besiege the lines of defense of sovereignty in the case of Hungary as well.
What lesson did we draw from this realization? We drew the lesson that Hungary will not be sovereign as long as liberal hegemony dominates public thought. If every existing institution, newspaper, television, think tank represents one viewpoint, mostly that of a kind of liberal Western elite, then the country cannot be sovereign. If there is liberal hegemony, then, as in the West, conservatives, nationalists, and Christians can only win elections by accident, with good luck, with the kiss of Fortuna. And then there is still the question that László Kövér raised, that we were in government, but not in power, which touches on the essence of sovereignty. Therefore, for Hungary to remain a sovereign country, it is necessary that there is no liberal hegemony in our country. This is the essence of that realization, or rather the conclusion drawn from that realization. This does not mean that we must eliminate what is the opposite. That is the communist way. On the contrary: we want pluralism in Hungary. So our opponent holds a hegemonic view, while we hold a pluralistic view. Let everyone have a place under the sun; we thought we should create such an environment after the electoral defeat in 2002. We were in opposition for eight years, and in 2010 we created this environment. And that is why we won in Hungary, and that is why we have been able to win continuously since 2010. We believe that there should be competition in Hungary, an intellectual competition, that is, there should be pluralism, and the conditions for this must be created and maintained.
I note: the West has not yet understood this. Western public thought is unable to break out of the liberal frameworks that have surrounded it. Take, for example, the Western European press. If you open Western newspapers, whether left or right, and read what they write on important issues, they could have published those articles in reverse, because the right and left essentially write the same thing about the most important issues. In essence, there is no difference between them; the palette is monochrome. Consequently, the authors also belong to the same clique, no matter how much they try to deny it. If we do the same in Hungary, we will see a different situation. The political palette is multicolored, pluralistic, which is why the life of the Hungarian political world, its everyday life, is much more exciting, vibrant, and colorful than that of our Western friends.
In other words, I must say that from this perspective, the Hungarian political system is much more democratic than the Western one. Here, there are still essential debates. Surveys like the one we saw, or surveys that conclude with such results, cannot be imagined here, because if the opinion of the Hungarian political elite deviated from the opinions of the people to such an extent, it would not survive even a week, at the latest it would fall in the next election, but it is quite possible that it would collapse even before that, because this democratic deficit, the deficit between the politics of the elites and the will of the people, is certainly impossible to manage in Hungary to such an extent. And in this respect, we can confidently claim that our political system is closer to the classical democratic understanding than that of Western Europe, which we have long considered a model.
Ladies and Gentlemen!
If the majority of the Hungarian people can identify more with one of the available positions than with the other, in Hungary, that is called victory. If one is better, more skillful, and more diligent than the other, then they win. That is how competition works. Those who cannot accept this, who think it should not be this way, who want liberal hegemony, are actually communists in a historical sense, whom we can identify from afar, already from the air, because of the story we just told.
Ladies and Gentlemen!
I would like to make one last remark. It is important that the liberals, who are our opponents, do not care about the people. So their starting point, as we heard from Gábor Fűrész during the opening, is not positive freedom. Their starting point is not the human community in which we live, but an idea. Liberals, like communists—this is why there are so many similarities between them—are essentially always activists of an ideal. They are not interested in what people think, see the survey; they are interested in what Marx, Engels, Locke, or Mill think about this issue. They follow an idea, and anyone who deviates from that idea is stigmatized, perhaps looked down upon, and certainly pushed out of the debates of public life. This is why events like today’s sovereignty conference and the research we just saw are significant. We are under constant pressure, and after a while, a person under the hegemony of public life, under public pressure, is willing to accept the liberal premises of public life, and they perceive their own position as a marginalized one, while we can see from these surveys that reality shows exactly the opposite. We are in great need of these projects that repeatedly reinforce our pluralistic thinking.
This survey clearly showed what it showed, and it is unnecessary to talk about it again here; the essence is that the people's stance is clear, the majority's stance is clear, but these people are left to fend for themselves in the West with their opinions. Under such circumstances, it is in vain for them to want to express their opinions if the medium conveying those opinions does not accept the starting point and the facts; then the voice of the people is not heard. This is why Hungary is significant in European politics today. Consider that our GDP does not provide a reason for this, nor does the number of our soldiers, military, or armed forces. If there is any reason for the attention and influence that Hungary has in European politics today, it is precisely because we are the only, let’s say, country and government that speaks as the people think, and in this sense, not only as the Hungarian people think, but also as the people of Western Europe think; today Hungary is the voice of the European people. This gives it significance, this gives it weight. What we can do with this is another question; this now belongs to the master tricks of the political profession, but there is undoubtedly an influence of Hungary in international politics that exceeds our actual weight, and the reason for this is that today the European people can express their opinions through Hungary and not through their own public systems.
Ladies and gentlemen,
It is time for the West to learn that one cannot live in lies, because one becomes ill from it, and then one perishes. It is time for the people's stances, which we just saw here, to be enforced and represented in European politics as well. In other words, the time has come for changes to happen in Europe, and for the European people to take back the European institutions.
Ladies and gentlemen,
The last century was about the loss of national sovereignty, the turn of the century was about its recovery, and this current decade is about maintaining sovereignty. In this struggle, I believe the Századvég has a significant task ahead. In the fight for Hungary's sovereignty, we, the leading politicians, continue to count on the help of Századvég, especially from the young people. As Gábor also said, Századvég has many young colleagues; we count on them! We have gained sovereignty, and it is now up to them, the young people, to maintain it. I wish them much success on behalf of the founders of Századvég!
Thank you for your attention!
The original Hungarian. The tags above are read on the English translation's sentences.
Régen ment ez fölszólítás nélkül is.
Jó reggelt kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm szépen, hogy meghívtak ide, maguk közé, erre a számomra inkább író-olvasó találkozóra. Fogok beszélni természetesen a szuverenitásról is, ha már egy ilyen konferenciára kaptam meghívót, de inkább arról beszélnék, ami engem jobban izgat, az pedig a Századvégnek a története, hiszen végül is két oka is lehet annak, hogy meghívtak ide, maguk közé. Az egyik, hogy a szuverenitás mégiscsak egy államjogi kategória, a magyar államot pedig a magyar kormány irányítja, annak én is tagja vagyok, van valami közöm a szuverenitás kérdéséhez. De van egy másik ok is, ez az, ami engem talán jobban érdekel most, ez a harminc év. Hiszen Önök azt állítják, hogy a Századvég ma harminc éves, és ezt ünnepeljük. Az én órám másképp működik. Szerintem a Századvég lassan negyven éves, és erről szeretnék néhány szót szólni.
Visszább megyek az időben, mint Fűrész Gábor tette ezt, mert persze lehet, hogy a Századvég, mint intézet harminc éve született, de a fogantatása sokkal régebbre, a nyolcvanas évek derekára tehető. Mondom a fiataloknak: akkor kezdődtek a nagy dolgok. Hiszen a Századvégnek az előzménye a Századvég folyóirat volt, és én annak is tagja lehettem, néhány itt ülő ős öreg emberrel együtt, egyfajta alapító atyaként. Harmincévente egyszer talán nem árt beszélni a születést megelőző, fogantatáshoz kapcsolódó időszakról sem. Születésnapkor is így szokott ez lenni, előbb vagy utóbb valaki elmondja, leginkább az édesanya, hogy hogy’ is volt azon a napon, amikor az ember megszületett.
Ezért ha megengedik, kezdjük azzal, hogy honnan van az intézet neve. Vannak, akik nem pontosan értik, hogy mit akartunk ezzel mondani, és csak annyit gondolnak róla, hogy a rendszerváltás valahogy a XX. század végére esik, ez akkortájt történt, tulajdonképpen ott és akkor ez egy megfelelő név lehetett. Vannak persze fiatalok, akik ezt most már unják, és a névválasztást kevésbé tartják szerencsésnek. Ők inkább Arany János álláspontján vannak: „Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár – Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár.” És úgy érzik, hogy ehhez a Századvég nevű dologhoz nekik személyesen már jóval kevesebb közük van, hiszen 2023-ban ez egy teljesen idétlen név, egyáltalán nem állja meg a helyét. A szemtelenebbek meg azt is mondják, hogyha ránk hallgatnak, akkor még hetven évig kell várni, hogy ismét értelme legyen egy ilyen intézetnévnek. Talán ezt elfogadhatjuk a fiataloktól. Fontos, hogy legalább néha legyen igazuk, és hadd hihessék azt, hogy új idők jönnek, amelyek új feladatokat és új embereket követelnek, hiszen végül is így áll a helyzet. Talán annyit elfogadhatunk a névválasztással kapcsolatos ügyetlenséget feltételező kritikus hangokból, hogy valóban, akkortájt elég amatőrök voltunk. 1985-ben vagyunk, 1984/85-ben vagyunk, különösen amatőrök voltunk, ha a kommunikációs kérdésekről van szó. De talán így, utólag elmondhatjuk, hogy a tapasztalatlanság nem hiba volt, hanem ilyen modern közgazdász nyelven inkább azt mondhatjuk, hogy hozzáadott érték. Hogyha tapasztalt, vén rókák lettünk volna, akkor talán bele sem kezdtünk volna az egészbe. Úgyhogy a fiataloknak mégiscsak lehet igazuk, különösen, hogyha saját magukról van szó.
Tisztelt Konferencia!
Miért is kezdtünk bele ebbe az egészbe? Az egész dologba azért kezdtük bele, hogy Havelt idézzem: „mert hazugságban nem lehet élni.” Ez volt a mi generációnk meghatározó életélménye. Ha nem mondhatod el, amit látsz, gondolsz vagy érzel, akkor abba bele fogsz betegedni. Belebetegedsz, és utána bele is pusztulsz. Mi mindig is csodáltuk a szüleinket, hogy nem pusztultak bele, sőt helytálltak, és kibírták, valahogy megoldották azt, hogy az életük nagyobbik részét hazugságban, egy hazug rendszerben kellett leélniük. De a mi nemzedékünk úgy gondolta, hogy köszönjük szépen, látjuk, hogy ezt így is lehet, de ezt inkább mi nem akarjuk folytatni. Valami egészen mást szeretnénk, ezért nem színleltünk, és időnként – különösen estefele – már hangosabban azt is kimondtuk, hogy utáljuk a kommunistákat, mert mégiscsak ők kényszerítenek bennünket erre az életre, és ideje, hogy valamit ezzel kezdjünk. És a kérdés csak az volt, hogy ez az életérzésünk talál-e valamilyen megfelelő kifejezési formát az egyetemi életben szokásos baráti kocsmázáson, világmegváltó éjszakai beszélgetéseken és a lányok elismerésének begyűjtésén túl. Örök hála az idősebb generációnak! Mondok neveket is, akiknek hálásak lehetünk, és én személyesen is hálás vagyok: Stumpf, mármint Stumpf István professzor úr, aki itt van közöttünk. Kéri, Kéri László, aki talán meglepő, de mégis nagyon sokat köszönhetünk neki. Fellegi Tamás, aki talán nincs itt, de szintén fontos tanárunk volt. Varga Csaba, mármint a jogfilozófus. Vagy Csapody Miklós, aki nem is tudom, merre van, ha megvan még egyáltalán, aki az erdélyi magyar irodalom történetét tanította nekünk még a nyolcvanas évek közepén. Ebből lett, ezekből az idősebbekből és az itt leírt életérzésből lett a Bibó kollégium. Ez volt a szabadság kis szigete, amiről azt gondoltuk, hogy első tettnek nem volt rossz. De azt is gondoltuk, hogy kevés, hiszen a végcél a szabad élet, nem pedig egy szabad egyetemi öt év. Azt akartuk, hogy a kommunisták bukjanak meg, a szovjetek húzzanak el, és azt gondoltuk, hogy második lépésnek a kollégium után éppen jó lesz egy folyóirat. Így jött létre a Századvég nevű folyóirat mintegy második lépésként, abból a gondolatból kiindulva, hogy a szabad élet a szabad beszéddel, a szabad beszéd pedig a szabad írással kezdődik. Aztán ha leírtuk, akkor majd terjed, és a szabadság újabb szabadságot és újabb szabad embereket szül. Ez volt a Századvég megalakulásának a filozófiája.
Két dolog volt, ami megkülönböztetett bennünket az ekkortájt szerveződő többi ellenzéki mozgolódástól. Az egyik, hogy mi voltunk a legtapasztalatlanabbak, és ezzel szoros összefüggésben a második pedig az, mi voltunk a legradikálisabbak. Ez egy olyan erény, amit a Századvégnek sikerült átmenteni, mint az előbbi fölmérésből is látom. Mi nem akartunk hallani hosszú átmenetről, konszolidált reformokról meg lassú változásokról. Jól emlékszem, amikor Kis Jánosék, a Beszélő kör kiadta – a pontos évszámot is tudnom kéne, 1985 után vagyunk – azt a szamizdatját, kötetét, aminek az volt a címe, hogy „Kádárnak mennie kell.” Akkor emlékszem, Kövér megpödörte a bajszát, és azt mondta: „Kádárnak? Hát a rendszernek kell mennie!” Tehát a radikalizmus-különbözőség az akkori ellenzéki mozgalmak esetében ebből a kis történetből elég jól kiolvasható. Folyóirat: legyen neki címe, legyen neki neve. Elveszett a magyar sajtótörténet bugyraiban sajnos, de az első ötlet nem a Századvég volt, hanem a Váltóláz. Ülhetnénk most egy Váltóláz-konferencián is, de szerencsére nem ez történt, pedig jó ötlet volt, mert a hangulatunkhoz is meg a kor hangulatához sokkal inkább illett a kicsit akadémikusnak hangzó Századvéghez képest a fiatalos és mozgalmár Váltóláz. Az igazság az, hogy mi sokan voltunk 1985 táján, akik már abban gondolkodtunk, hogy az oroszok pár éven belül arra kényszerülnek, hogy innen kivonuljanak, a kommunistákat el lehet küldeni a történelem szemétdombjára, és véget ér a rövid XX. század, amelynek Magyarország, ugye, több ízben is vesztese volt. És ezért a Váltóláz ötletet kiszorította a Századvég, hogy mindjárt itt van valaminek a vége, és a Századvég sokkal jobban visszaadja ezt az egész hangulatot, mint a Váltóláz, mert nem egyszerűen csak arról lesz szó, gondoltuk mi, mint ’56-ban volt, hogy volt egy kéthetes váltólázunk, hanem itt egy olyan átalakulás történik, amely nem rendeződik vissza, hanem már lezár egy korszakot, és egy új korszakot meg is nyit. Nem voltunk jósok természetesen, nem tudhattuk biztosan, hogy ez így lesz, de annyit azért láttunk, hogy fölidézzem az akkori beszélgetéseinket, hogy a szocialista világ gazdasági erőtartalékai elfogytak, Lengyelországban él az ellenállás, a Szovjetunió peremállamaiban fölélednek a politikai mozgalmak, és nagy valószínűséggel a Szovjetunió szélén elhelyezkedő peremállamok le is fognak válni. Hogy magát a Szovjetuniót sem tudják egybetartani, ez volt az igazi meglepetés, amiről csak annyit mondanék itt, hogy „Vivát, Gorbacsov!”
Ma azt már tudjuk, hogy a helyzetértékelésben igazunk lett. Van egy fontos tanulság, amelyet a fiatalok talán most is használhatnak, és ez úgy hangzik: megéri radikálisnak lenni! Akkor is megéri, ha nem tudod elérni a radikális célokat, mert vagy eléred azokat, vagy ha nem, akkor legalább van miből engedni. Nekem mindig is ez volt az értelmezésem az úgynevezett gulyáskommunizmusról is, hogy azért volt Magyarországon elviselhetőbb élet a hetvenes és a nyolcvanas években, mert az ’56-os forradalom volt a legradikálisabb antikommunista mozgalom, amely lehet, hogy elbukott, de onnan kellett visszafele gondolkodnia a forradalmat leverő kommunistáknak, hogy mit lehet, és mit nem lehet ebben az országban. Ezért nincs semmi túlzás abban, ha azt mondjuk, hogy az ’56-osoknak köszönhetjük azt, hogy a hetvenes és a nyolcvanas évek a legélhetőbb körülményeket Magyarországon teremtette Közép-Európában.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Természetesen nem azért kezdtünk bele a folyóirat-szerkesztésbe, mert professzionálisak lettünk volna, vagy mert erre a pályára készülődtünk volna. Valójában amatőrök voltunk. Ez onnan is látszik, el is hoztam Önöknek a Századvég első lapszámát, már csak könyvtárakban kapható, antikváriumban se sehol, esetleg Stumpf István könyvtárában. Itt a Századvégnek az első címlapja. Senki nem emlékszik erre. Innen indult minden. Később a formátum változott, de ezt azért mutatom meg Önöknek, mint az amatőrizmus legeklatánsabb példáját. Mint láthatják, itt fotók szerepelnek, amelyek Gyurgyák Jánosnak azt az általunk is osztott koncepcióját tartalmazza, hogy amire most szükség van, az nem egyik vagy másik szekértábor gyarapítása, hanem a magyar történelemnek a fölszabadítása és visszavétele, ezért itt nyugatosoknak, népieknek, tehát Jászi Oszkárnak meg Szabó Dezsőnek az egyetlen hely, ahol elfért egymás mellett békésen, a Századvég címlapja volt. De most nem erről akarok beszélni, ez egy másik történet, hanem az amatőrizmusról, aminek a lényege, vagy ami úgy ragadható meg, hogy szegény Szabó Dezső kétszer is szerepel itt, egy fiatalabb meg egy idősebb verzióban, viszont hiányzik valaki. Visszatérve tehát: ez jól mutatja, hogy az ambíció nem a magyar folyóirat történetéhez való hozzájárulás volt valójában, hanem más megfontolások álltak a lapszerkesztés mögött.
Gyurgyák Jánosnak köszönhetjük, hogy ilyen amatőr körülmények közepette mégis ezeket a lapokat, ezeket a lapszámokat, ha elolvassák, akkor láthatják, vagy ha újraolvassák őket, hogy kiállják és kiállták az idő próbáját. Gyurgyák János volt az igazi, egyetlen professzionális lapszerkesztő közöttünk. Neki köszönhetjük, hogy egyáltalán idáig eljutottunk. Ő vette észre a hibát is, és a második szám innentől kezdve már helyesen jelent meg. Nem véletlen, hogy Jánosnak lett aztán később saját kiadója, kezdetektől fogva is neki ment leginkább az ilyesmi. Ő megmaradt az eredeti hivatása mellett, de néhány szót szólnék az első lap szerkesztőségi bizottságáról is.
Itt van közöttünk Stumpf István, akinek nem győzünk hálásak lenni. Ő volt a felelős kiadónk. Szép dolog a bátorság, csak valakinek aztán el kell vinnie a balhét. A kommunista rendszerekben ez már csak így van. Ez volt Stumpf István, aki ezt vállalta, aki aztán volt kancelláriaminiszter is a kis túlzással első szakkollégiuminak nevezhető kormányban, aztán alkotmánybíró is volt, de mindvégig megmaradt a tanárunknak igazából. Fontos, hogy megemlítsem Fellegi Tamást is, aki ma talán üzletember, de amikor szükség volt rá, ő is segített nekünk, és részt vett az egyik kormányunkban.
De amiért az egész névsort itt most sorolgatom, azért, hogy rámutassak egy különbségre a mostani politikusi vezető nemzedék és a régi között, mert itt vagyunk még, Kövér László házelnök, Bóka István, Balatonfüred polgármestere, aki akkor a szakkollégiumi választmánynak volt elnöke, és így benne volt a szerkesztőbizottságban is. Szóval mi benne maradtunk a politikában. Manapság divat az, hogy politikusok pendliznek a politika meg az üzlet között. Ez Nyugaton is divat, a magyar szocik meg mást se csinálnak. Ezzel szemben mi, akik a szerkesztőbizottságban benne voltunk, mi a régi vágásúak közé tartozunk, a fölsorolt polgármester úrral és házelnök úrral egyetemben, akik úgy döntöttünk, hogyha már egyszerre belevágtunk a politikába, ami nem más, mint a köz szolgálata, akkor ez egy életpálya, egy hivatás, és akkor maradunk is, nincs, nix ugri-bugri, hogy egyszer milliárdosok vagyunk, egyszer üzletemberek vagyunk, aztán meg politikusok vagyunk, aztán már magunk sem tudjuk pontosan, mik vagyunk, csak az a fontos, hogy hatalmon maradhassunk. Nem szerettük ezt a megközelítést, nem szeretjük ezt a mostani európai politikai kultúrában sem. Mi Jacques Chiracot szeretjük, mi Helmut Kohlt szeretjük, Aznart – egy kicsit már talán az átmenet korszakának az embere –, azokat az embereket szeretjük és tiszteltük mindig, akik a régi iskolának megfelelően vállalták a köz szolgálatát, ezt élethivatásnak tekintették, és a fizetéstől függetlenül ezen a pályán maradtak, ha vereséget szenvedtek, ha nyertek.
És van még egy név, akiről beszélnünk kell, mert nélküle nem érthető meg semmi, ez pedig Soros Györgynek a neve. Minden szertartásban fontos, hogy az ördög neve is elhangozzék. Ez egy jobboldali konferencián is szükséges. Egy időben egy malomban őröltünk vele, aminek az volt az oka, hogy Soros György sem akarta – hozzánk hasonlóan –, hogy a kommunisták uralják Magyarországot. És ebben szándékegyezés volt, ezért ő mindig is segítette az antikommunista kezdeményezéseket Magyarországon már a nyolcvanas évek közepén is. Hogy ez hogy’ volt lehetséges a kommunista rendszerben, ezt most ne fejtsük meg, ezt majd egyszer egy Vásárhelyi Miklósról szóló konferencián fejtsük meg. Itt most csak az a lényeg, hogy már a nyolcvanas évek közepén segítette az antikommunista kezdeményezéseket, még a mi szerény próbálkozásunkat is. Azt, hogy a kommunisták és a szovjetek helyett ő akarja uralni Közép-Európát, az még nem volt világos ebben az időszakban. Akkor ezt még nem tudhattuk. Ma már előrébb vagyunk, ma már nem titkolja a terveit, ismerjük a Soros-tervet is, bedöntötte az angol fontot, migránsokkal árasztja el Európát, nyíltan vallja, hogy meg kell szüntetni a nemzeti határokat, vagyis meg kell fosztani az európai országokat a szuverenitásunktól. Ez is egy tanulságos történet a XX. század végéről és a XXI. század elejéről.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Így kezdődtek a dolgok. Akkor még egy tucatnyian voltunk a csapatban, de ez senkit sem zavart. Nem az volt a lényeg, hogy mennyien vagyunk. Valójában az egész Századvég, és ezt kérem, azoknak, akik most csinálják, működtetik és viszik, sose felejtsék el, a Századvég megalapításának a története a szív és a hazaszeretet története volt, és szeretném, ha az is maradna. Az számított, hogy mit akarunk mondani, nem pedig az, hogy hányan vagyunk. Stumpf István írt egy remek esszét az első számba, ahogyan ő fogalmazta ott: „Amit akarunk, és amit lehet.” Mert akkor azért nem lehetett akármit. 1985-ben azért a kommunisták még itt fel-alá grasszáltak. Egy ilyen folyóiratot alapítani maga volt a radikalizmus. A Századvég elindítása annak a radikális bejelentése volt, hogy van itt egy nemzedék, aki szerint nemcsak változások kellenek, hanem egyenesen lesznek is, radikális változások lesznek. Erről is szól a Századvég. Azt gondoltuk, hogy segíteni kell azokat, akik változtatni akarnak, el kell mondani és le kell írni, mi történt ’56-ban, itt kell leírni az igazságokat, amiket máshol nem lehet. Kiemelkedő pillanata volt a Századvég történetének, amikor leközöltük a Molotov–Ribbentrop-paktumot, amiből világossá válhatott, hogy 45 évvel korábban a kommunisták meg a nácik már megegyeztek egymással arról, hogy hogyan osszák föl a mi fejünk felett Kelet- és Közép-Európát a szuverenitás nagyobb dicsőségére. Ha akkor nem így álltunk volna a dolgokhoz, akkor ma nem állnánk itt, nem lenne Századvég, de nem lenne Fidesz sem, és ami a legfontosabb: nem lenne szuverén Magyarország sem. Igazunk volt, jó célokat tűztünk ki, és ahogy a név mondja: a század vége tényleg hamarabb jött el, mint a Századvég. A geg működött, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Így értünk el 1993-hoz, amiről Önök azt hiszik, hogy akkor kezdődött a történelem. De az csak a születés, és nem pedig a fogantatás időpontja. 1993-ban még mindig fiatalok voltunk, de már közel sem voltunk olyan amatőrök, mint tíz évvel korábban. Mindenki számára világos volt, legalábbis akik benne voltak, hogy Fidesz van és lesz is. Azt gondoltunk, hogy szép dolog ez a 22 fős frakció, ami az első parlamenti választásokon adatott nekünk, de úgy éreztük, hogy hamarosan komolyabb feladataink lesznek, és azt is éreztük, hogy olyan nagy dolgok várnak ránk, amihez bizony intellektuális támaszra lesz szükség. Szép dolog az önbizalom, mondom a mostani fiataloknak, ide nekem az oroszlánt, persze, az is nagyon jó, de én már azok közé tartozom, aki tudja, hogy nem vagyok olyan fiatal, hogy mindenre tudjam a választ. Ha az ember ezt fiatal korában belátja, akkor messzebbre juthat. Mi már fiatal korunkban beláttuk, hogy önmagában a fiatal kor nem ad érvényes választ minden kérdésre, tehát támaszra lesz szükség, és elkezdtük szervezni ezt a hátországot. Már nem a kollégiumi klubteremben voltunk, hogy csak egymással vitassuk meg, és csak együtt döntsük el, csak mi magunk döntsük el, hogy mi történjen, kellett egy szélesebb és alaposabb tudás, hiszen parlamenti többség megszerzésére készültünk. Ráadásul intellektuálisan is komoly kihívás ért bennünket ekkortájt. 1993/94-ről beszélek, ekkor jöttek vissza a kommunisták, és mint a Bourbonok: semmit sem tanultak, de semmit se felejtettek, kiszabadultak a politikai karanténból, ahol addig elzárva tartottuk őket. Ott ültek mellettünk a parlamenti patkó szélében, oda voltak szegények beszorítva, mintegy szimbolizálva is, hogy van egy cordon sanitaire, és jóérzésű ember, aki az antikommunizmus miatt kerül a politikába, nem foghat össze utódpárti képviselőkkel, függetlenül egyébként az ő személyes képességüktől vagy képességhiányuktól. Az egész történetben, ami intellektuálisan még nehezebbé tette a helyzetünket, az volt az igazi csavar, hogy a szabadságpárti liberálisok nyitották ki azt az ajtót, amin keresztül kijöhettek a kordon mögül a volt kommunisták. Ez ma, látom, senkit sem döbbent itt meg, ami valószínűleg azért lehet, mert Nyugaton ez most már bevett dolog, mindenki tudja, hogy Nyugat-Európában természetes, hogy a liberálisok az új kommunisták. Azonban ez 1993/94-ben itt elég nagy megdöbbenést keltett, morális megrázkódtatást okozott, megrengette az egész magyar politikai rendszert, mert akkor még a jóérzésű emberek legalábbis furcsállták az ilyesmit. Szóval fel kellett kötnünk a gatyánkat. 1993/94-ben vagyunk, a másik oldalon összenőtt, ami összetartozott, nekünk meg meg kellett erősödnünk. Kellett intellektuális műhely, kellett egy polgári kutatóközpont, amely minket támogat, hogy komolyabb keretek között lehessen folytatni mindazt, amit 1985-ben a lapalapításkor megkezdtünk ugyanazokkal szemben, akikkel szemben egyébként 1985-ben a lapot megalapítottuk. Így jött létre a Századvég tudásközpontja harminc évvel ezelőtt. Ezt tudtuk, mint szülők, apuka és anyuka elmondani a gyerekeknek a születésnapkor: hát így történt, kedveseim, azon a napon, így jöttek a fájások, és így vittük be édesanyátokat a kórházba, aki aztán megszült benneteket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Van itt még egy dolog, amiről beszélnem kell, ha már szuverenitás konferenciáról beszélünk. 2002-ben egy fontos tudással gyarapodtunk. Az elvesztett választás után be kellett látni, hogy ezt a harcot, amit vívunk, így nem lehet megnyerni. A választások elvesztése után az ember sokat gondolkodik azon, hogy miért vesztette el a választást, meg kell találni, hogy hol hibádzott a dolog, hogy milyen mélyen van az eb elhantolva. És arra kellett rájönnünk, hogy az alaptévedésünk az volt, de ez még 1990-hez visz vissza bennünket, azt gondoltuk, hogyha demokráciában élünk, akkor innentől kezdve semmi sem veszélyeztethet bennünket. Azt gondoltuk, hogy a nemzeti szuverenitás megvan, ez a mienk, és ezt mindenki szolgálni fogja itthon, és tiszteletben fogja tartani kívülről. De az életben gyakran van az úgy, hogy a dolgok másképp működnek, mint ahogy az ember ezt tanulja, vagy olvassa, vagy gondolja. És meg kellett tanulnunk 2002 után: az, hogy Magyarország szuverén maradjon, csak és kizárólag nekünk, magyaroknak az érdekünk. Ez senki másnak nem érdeke. A bennünket körülvevő világnak nem érdeke, hogy Magyarország szuverén ország maradjon, és a bennünket körülvevő világ magyarországi embereinek sem érdeke, hiába magyarok, nem érdekük, hogy Magyarország szuverén maradjon, jobban járnak, ha elveszítjük részlegesen vagy teljesen a szuverenitásunkat. Tehát azzal kellett számot vetnünk 2002-ben, és ma is így kell élnünk az életünket, hogy tudjuk, hogy vannak, és mindig lesznek olyan erők, nevezzük őket bátran sötét erőknek, ha már az előbb valaki itt a Star Warst hozta, nevezzük őket sötét erőknek, akik bizony folyamatosan ostromolni fogják a szuverenitás védvonalait Magyarország esetében is.
Milyen tanulságot vontunk le ebből a fölismerésből? Azt a tanulságot vontuk le, hogy Magyarország addig nem lesz szuverén, amíg liberális hegemónia uralja a közgondolkodást. Ha minden létező intézmény, újság, tévé, agytröszt egy álláspontot képvisel, leginkább egyfajta liberális nyugati elit nézőpontját, akkor az ország nem lehet szuverén. Ha liberális hegemónia van, akkor úgy, mint Nyugaton, a konzervatívok, a nemzetiek, a keresztények csak balesetszerűen tudnak választást nyerni, jó szerencsével, Fortuna csókjával. És akkor még mindig ott a kérdés, amit Kövér László mondott, hogy kormányon voltunk, de hatalmon nem, ami a szuverenitásnak mégiscsak a lényegi elemét érinti. Ezért, hogy Magyarország szuverén ország maradjon, szükséges, hogy hazánkban ne legyen liberális hegemónia. Ez a felismerés lényege, illetve a felismerésből levont következtetés lényege. Ez nem azt jelenti, hogy fel kell számolnunk azt, ami az ellenfélé. Az a kommunista módi. Éppen ellenkezőleg: mi azt akarjuk, hogy Magyarországon pluralizmus legyen. Tehát az ellenfelünk hegemón fölfogást vall, mi pedig pluralista fölfogást vallunk. Legyen mindenkinek hely a Nap alatt, egy ilyen közeget kell létrehozni, gondoltuk a 2002-es választási vereség után. Nyolc évig voltunk ellenzékben, és 2010-ben ezt a közeget meg is teremtettük. És ezért nyertünk Magyarországon, és ezért tudunk nyerni 2010 óta folyamatosan. Mi azt gondoljuk, hogy Magyarországon versenynek, szellemi versenynek is, vagyis pluralizmusnak kell lennie, és ennek a feltételeit meg kell teremteni és fönn kell tartani.
Jelzem: Nyugaton ezt nem értették még meg. A nyugati közgondolkodás nem képes kilépni a liberális keretekből, azokból a keretekből, amikkel körbezárták. Vegyük például a nyugat-európai sajtót. Ha Önök kinyitják a nyugati újságokat, legyen bal- vagy jobboldali, és a fontos kérdésekben elolvassák, amit írnak, akkor fordítva is közölhették volna azokat a cikkeket, mert a jobb- és a baloldal lényegében ugyanazt írja a legfontosabb kérdésekről. A lényeget tekintve nincs köztük különbség, a paletta egyszínű. Következésképpen a szerzők is egy brancsba tartoznak, akárhogy próbálják is ezt tagadni. Ha ugyanezt megtesszük Magyarországon, akkor egy más helyzetet fogunk látni. A politikai paletta többszínű, plurális, ezért a magyar politikai világ élete, mindennapi élete sokkal izgalmasabb, pezsgőbb és színesebb, mint a nyugati barátainké.
Vagyis azt kell mondanom, hogy innen nézve a magyar politikai rendszer jóval demokratikusabb, mint a nyugati. Itt még lényegi viták vannak. Itt ilyen fölmérések, mint amit láthattunk, illetve ilyen eredménnyel záruló fölmérések nem képzelhetők el, mert ha ilyen mértékben térne el a magyar politikai elit véleménye az emberek véleményétől, az nem élne meg egy hetet se, legkésőbb a következő választáson, de könnyen lehet, hogy már azt megelőzően megbukna, mert ezt a demokráciadeficitet, az elitek politikája és a népakarat közötti deficitet Magyarországon ilyen mértékben biztosan lehetetlen menedzselni. És ennyiben nyugodtan vállalhatjuk azt, hogy a klasszikus demokratikus fölfogáshoz a mi politikai rendszerünk közelebb áll, mint az a nyugat-európai, amit hosszú időn keresztül mintaadónak tekintettünk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha a magyar emberek többsége az elérhető álláspontok közül az egyik állásponttal inkább tud azonosulni, mint a másikkal, azt Magyarországon úgy hívják, hogy győzelem. Ha az egyik jobb, ügyesebb és szorgalmasabb, mint a másik, akkor nyer. Ilyen a verseny. Akik ezt nem tudják elfogadni, akik szerint ennek nem így kellene lennie, akik liberális hegemóniát akarnak, azok valójában történeti értelemben kommunisták, akiket mi az előbb elmondott történetünk miatt messziről, már a levegőből be tudunk azonosítani.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Még egy utolsó megjegyzést szeretnék tenni. Az fontos dolog, hogy a liberálisok, akik a mi ellenfeleink, ugye, nem az emberekkel törődnek. Tehát a gondolkodásuk kiindulópontja, ahogyan a megnyitót tartó Fűrész Gábortól hallhattuk, nem a pozitív szabadság. Az ő kiindulópontjuk nem az emberi közösség, amiben élünk, hanem egy eszme. A liberálisok hasonlóan a kommunistákhoz – ezért is van közöttük olyan sok hasonlóság – lényegében mindig egy eszménynek az aktivistái. Nem az érdekli őket, hogy mit gondolnak az emberek, lásd a fölmérést, hanem az érdekli őket, hogy mit gondol erről a kérdésről Marx, Engels, Locke vagy éppen Mill. Egy ideát követnek, és aki attól az ideától eltér, azt megbélyegzik, talán le is nézik, és mindenképpen kiszorítják a politikai közélet vitáiból. Ezért van jelentősége az olyan eseményeknek, mint a mai szuverenitás konferencia és az olyan kutatásoknak, amelyet az előbb itt láthattunk. Folyamatos nyomás alatt vagyunk, és egy idő után az ember a hegemón, közéleti, nyilvánosságbeli nyomás alatt hajlandó a közélet liberális premisszáit elfogadni, és már a saját álláspontját is beszorított kisebbségi álláspontnak érzékeli, miközben láthatjuk ezekből a mérésekből, hogy a valóság éppen az ellenkezőjét mutatja. Nagyon nagy szükségünk van ezekre a projektekre, amelyek újra és újra megerősítik a mi pluralista gondolkodásunkat.
Ez a fölmérés világosan mutatta, amit mutatott, erről még egyszer fölösleges már itt beszélni, a lényeg az, hogy az emberek álláspontja világos, a többségi álláspont világos, de az embereket ezekkel a véleményükkel Nyugaton magukra hagyják. Ilyen körülmények között hiába akarják elmondani a véleményüket, ha a véleményeket közvetítő közeg nem fogadja el a kiindulópontot és a tényeket, akkor az emberek hangja nem hallatszik. Magyarországnak ezért van ma jelentősége az európai politikában. Gondolják el, hogy a GDP-nk erre nem ad okot, katonáink száma, katonaság, haderő, katonák száma szintén nem ad okot. Ha valami okot ad arra a figyelemre, arra a befolyásra, amivel ma az európai politikában Magyarország rendelkezik, az éppen azért van, mert mi vagyunk az egyetlen, mondjuk úgy, hogy ország és kormány, amely úgy beszél, ahogy az emberek gondolkodnak, és ilyen értelemben nemcsak ahogy a magyar emberek, hanem a nyugat-európai emberek is gondolkodnak, ma Magyarország az európai emberek hangja. Ez adja a jelentőségét, ez adja a súlyát. Hogy mit tudunk kezdeni ezzel, az egy másik kérdés, ez most már a politikai szakma mesterfogásai közé tartozik, de kétségkívül van a valóságos súlyunkat meghaladó befolyása Magyarországnak a nemzetközi politikában, és ennek az az oka, hogy ma az európai emberek Magyarországon keresztül tudják elmondani a véleményüket és nem pedig a saját nyilvánosságrendszerükön keresztül.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ideje, hogy Nyugaton is megtanulják, hogy hazugságban nem lehet élni, mert az ember belebetegszik, és utána belepusztul. Ideje, hogy érvényt szerezzenek az emberek azon álláspontjaiknak, amelyeket az előbb itt láthattunk, és ez megjelenjen, képviseljék ezt az európai politikában is. Vagyis itt az idő, hogy Európában is változások történjenek, és az európai emberek visszavegyék az európai intézményeket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A múlt század a nemzeti szuverenitás elvesztéséről szólt, a századvég a visszaszerzéséről szólt, a mostani évtized pedig a szuverenitás megtartásáról szól. Ebben a küzdelemben a Századvégnek szerintem nagy feladata lesz. A Magyarország szuverenitásáért folytatott küzdelemben mi, vezető politikusok továbbra is számítunk a Századvég segítségére, különösen a fiatalokéra. Ahogy Gábor is mondta, sok fiatal munkatársa van a Századvégnek, számítunk rájuk! Mi megszereztük a szuverenitást, rajtuk, a fiatalokon a sor, hogy meg is tartsák ezt. Sok sikert kívánok ehhez a Századvég alapítóinak nevében!
Köszönöm a figyelmüket!